Dögvész!
S hogy miként tört elmémre a pusztulás, nem kötöm sem időhöz sem személyhez. A pánikbetegség úgy taposott el mint egy gigászi óriás. Persze számíthattam volna rá, életem fele csak agyalásból állt, de mindegy, a lényeg hogy hozzám is bekopogott e elmét gyötrő kórság.Mindenkinek megvannak a rémálmai és a csodái, s míg egyensúlyt tudunk tartani a valóság és vágyálmaink között, van esély a túlélésre. Ám e rohanó és alantas gondolatoktól terhes világba, ha nem tudod elfogadni az "elfogadhatatlant" a gépezet felmondja a szolgálatot és jön a végítélet.
Számomra a kezdet több esemény felgyorsulásával terebélyesedet egy átkozott rémálommá, amit elviselni el lehet, ám a továbblépés nélkül a megoldódás nem fog bekövetkezni.
Nem fog, mert az ember lábait leláncolja saját tudata, miközben az elme úgy pörög mint ha az idők kezdetén maga az ősrobbanás indította be, lelassulni soha nem akarván. Igaz, ez nem azt jelent nincs megoldás, mert ahol a baj ott a csodaszer is. Tehát ha az elménk kulcsa gondolatainkba rejtőzik, na persze könnyű megnevezni valamit. A kivitelezés az már egy másik történet, de ha nem próbálkozunk, akkor esélyünket is elveszítsük, még mielőtt alkalmat adhatnánk saját magunknak.
ÚT
S mi is az amikor azt hiszed meghalsz(?) mert így köszönt ránk e félelmetes népbetegség. Hát borzasztó, levegőért küszködsz, az egész tested remeg és úgy érzed itt a vég. Nehéz pillanatok, és miközben a vérnyomás és a pulzus is elképesztő kilengéseket produkál, oly nevetséges, de nem vírus vagy valami kórság fertőzőt meg, hanem saját tudatod adta fel a harcot a felgyorsult világgal és annak számtalan gondjával szemben.
Egy utazás e betegség, szembesülünk számtalan gyengeségünkkel és a testet is komolyan gyengítő rohamokkal. Isteni kiváltság, önfelismerésünk és tehetetlenségünk pestise ez, miközben olyan gyógyszereket kapunk elménk lelassítására, amelynek igazi mechanizmusát még az orvosok sem értik, csupán találgatnak.
Kiszolgáltatott dolog ez, s olykor a gyógyszer oly mellékhatásokat vált ki, hogy az már vetekszik az állatbetegséggel. S miközben várjuk a gyógyulást azt vesszük észre, hogy a hetek évekbe fordulnak és még mindig legeljük a bogyóinkat.
Egy életen át tartó kirándulás, amely ha egyszer jóra is fordul, a gyógyszerekről való leállás szintén hosszú időt vesz igénybe. Természetesen úgy hogy nincs semmi garancia, hogy miután befejezzük a gyógyszerezést, a elme saját maga kreálta nyavalyája, nem e tér vissza szinte azonnal...
Pihenés?
Mikor az ember beleesik e kórba, vannak látszólag kiemelkedő pillanatok. Ilyenkor úgy érezzük, túl jutottunk a javán és már csak jó történhet. Nos elárulom ez a mese! - a jó dolgok nem tolongnak az életünkbe, és a pánikbetegség vagy pánik szerű tünetek birodalmában.
Az elménk játékszerei vagyunk, lehetnek csodás pillanatok, ám lehet öt perc és a nyugtató után nyúlsz remegő kézzel. Sokan azt mondják ez nem betegség, csak bemeséljük magunknak. Nem vagyok rosszmájú, de azt mondom próbáljon ki csak egy olyan laza közepes rohamot, és akkor tegyen bármilyen megjegyzést.
Nekem egy doktor azt mondta, képzeljem el ahogy egy villanymotor egyre csak pörög, de le van esve az ékszíj, tehát nem tudja átadni az energiát. Mit tesz ezért az elme, még inkább felpörgeti a motort.
S hogy ezt bebeszéljük, na ja, akkor nem ugrálna a vérnyomás és a pulzus. A halálfélelemmel meg lehet küzdeni, de a tünetekkel csak gyógyszerrel. Mert bizony a 190-es vérnyomás könnyen csinálhat agyvérzést, és akkor is csak bebeszéljük????
Az az igazság ezt nem kérte senki, ez egy probléma, az elménk és a külvilág közötti ellentét eredményeként. Régen, egy nyugodtabb, lehet szegényebb, ám ennyi ingertől, követelménytől igen csak mentes világba, nem nagyon létezett ez a kórság.
A megfelelési kényszer szüli, és ez már világszerte népbetegség! Itt nincs pihenés, csak csendesebb időszak, a gyógyulási esély a legjobb orvosok kezében is 20 max. 25%, tehát el lehet gondolkodni azoknak akik azt mondják, bebeszélés. Lassan a rák gyógyulási statisztikája is jobb. Ha a pánikbetegség bebeszélés, és nem valódi betegség, véleményem szerint, aminek ennél jobb a gyógyulási aránya, akkor az egészség! S nem kell az orvoshoz rohangálni...
Mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, s ne ítélj, mert könnyen járhatsz a mi cipőnkbe, és akkor hiába hajtogatod, hogy bebeszélés, mert nyugtatók nélkül könnyen egy elmegyógyintézetbe vagy az öngyilkosság mezejére léphetsz...
Félelmek!
Furcsa a pánikzavar, az egyik pillanatban azt hiszed, túl vagy a nehezén, ám mire ép kiélveznéd, hogy " meggyógyultam! " ráébredsz, hogy a szobádba remegsz és félsz az ajtón kilépni.
Egy hullámvasút, bár ezen ( játékon ) több a lefelé menet, mint a felfelé. A legszomorúbb az mikor az egészben az, hogy hű társként szinte elnyűhetetlenül velünk marad, és csak nevet mikor azt hisszük talán egyenesbe jutottunk.
Nincs egyenes, csak az EKG kijelzőjén, itt az van amit a betegség diktál, és ugyan nem nagyon érti senki, de legszívesebben egy szuper bunkerben tartózkodna az ember, hogy kicsit biztonságban érezze magát.
S a barátság?! - ez egy olyan dolog, mivel elrejtőzne, menekülne az ember, bizony nem nagyon tudd vagy mer bizalmas kapcsolatot kötni. A szerelemmel kapcsolatban, pedig az első és legnagyobb probléma, hogy sok gyógyszer megoldja a kérdést, mert elvesz minden vágyat, és ha lenne is, ott a nyugtatók jótékony hatása.
Van ki inkább kihagyja a gyógyszert, ám aki már évekig eszi a " csodaszert " nem lehet ilyen balga, mert mire kiürül a gyógyszer, már ott az elvonási tünetek.
Az elméd belűről zúg! olyan érzések kerülgetnek mint egy pánikroham alatt, ám eheted a nyugtatót semmit nem segít, csak a kimondottan a betegségre felírt gyógyszer újra szedése az amely elnémítja a fejben tomboló zűrzavart.
Ez is egy élet, és az a legriasztóbb benne, hogy soha nem lesz vége! Mert aki utánaolvas a szakíródalomba, szembesül a rideg ténnyel, miszerint alacsony a gyógyulási arány, és sok esetben még azt sem tudják mi a kiváltó ok! Így persze okkal pesszimista az ember, és okkal sodródik az olyan gondolatok felé, ami a STOP gomb lenyomásával csúcsosodik ki...
Frontin!
Furcsák az emberek, sokunk életét tartsa némiképp rendben a Frontin, mások piával keverve kábítószernek használják. Persze ennek hosszútávon drága lesz az ára, ám még is szomorú, hogy egyesek JÓ DOLGUKBAN olyan gyógyszerekhez fordulnak amelyre elméjüknek semmi szüksége.
Olykor cserélnék az ilyen emberkékben, semmi gondjuk és csak hogy kiüssék magukat legelik a gyógyszereket. Kiütni? anna 4-5 frontin tudta/tudja az elmém olyan szintre fékezni, amely egy átlag, egészséges ember sebessége. Sokan 1 tablettától elalszanak, nekem, meg sem kottyan, és ez nem dicsőség, hanem igen kellemetlen és kimerítő.
Amikor az ember napokig nem tud aludni, mert agya úgy zakatol mint egy gyorsvonat, és senki nincs aki meghúzza a vészféket, bizony olykor felmerül, hogy van e értelme az életnek.
Azt nem bánom, hogy pörög az elmém, de azt igen, hogy aludni sem lehet, mert az agyunk töpreng, dolgozik és kiutat keres. Ez nem boldogító, és az sem, hogy nem tudunk segíteni saját létezésünkön. S még mielőtt valaki belemegy, hogy ez nem is betegség, mint ahogy már említettem, vagy próbálja ki, de ott a statisztika, a rákot jobb eredménnyel gyógyítsák mint e kórságot.
Az egészben az a legfélelmetesebb, hogy álmunkba is ránk tud törni a roham, és arra ébredsz, hogy itt a világvége. Remegsz, és nyeled a Frontint meg a vérnyomáscsökkentőt, csak hogy ne kapj agyvérzést! Más meg nyeli a frontint, csak hogy jól érezze magát. De jól fogja, mert úgy hazavágja az agyát, hogy mikor majd szüksége lenne a nyugtatókra, semmit nem fognak használni.
Szenvedés!
Vannak pillanatok mikor olyan elképesztő feszültség önti el az embert, hogy szinte felrobban! A düh, a harag, a tehetetlenség és a kilátástalanság hatalmas kígyóként tekeredik a gerinc aljától, fel egészen a tudat központjáig.
Kiáltanál! - de tudod ahhoz évekig kellene, hogy a sok megkérgesedett fájdalom felszakadva az ég felé lövelljen, mint vulkán tüzes okádéka a kitörés minutumában.
Olykor legelheted a nyugtatót marék számra, ám semmit nem ér a düh viharként tombolna, hogy a rengeteg sérelmen végre elégtételt szerezzen, ha már mi tudatosan túl gyávák vagyunk.
S hogy van-e kiút e átkozott élet hozta szenvedésből(?) természetesen van! A kapu neve olykor HALÁL! s hazudik aki ezzel a kórsággal küzdve, nem merült fel a gondolat, hogy véget vessen az élettől kapott pokoljárásnak. Mert mondhassa bár ki, hű, de hiszen ez a legnagyobb ajándék, a válasz egyszerű, én nem kértem, s ha ilyen az ajándék, akkor vajon milyen a fájdalom.
No de nem adhassuk fel,hogy is nézne ki ha nem kínlódhatnánk még vagy húsz-harminc esztendőt. Piszkosul jól ki van ez találva, tudva azt, hogy ettől csak jobb lehet odaát és még is szenvedni kell, mert ez várják el, mert ez a helyes. Bár a valóság az, hogy minden nézőpont kérdése. S ha ezt elfogadjuk, akkor a szabad döntés szabadságát is el kell fogadni.
Mozgólépcső!
A napok, melyek egyfajta harcot jelentenek, küzdelmet a rohamokkal, olyanok, mint mikor a mozgólépcsőn a menettel ellentétes irányba igyekszünk.
Komisz játék, és nagyobb az esélyünk, hogy magával ragad a sodrás, mint, hogy sikeresen a csúcsra törhetnénk. Nem lehetetlen, ám nem egy biztos tipp.
E küzdelmünket persze könnyíthessük úgy, hogy a gyógyszerek rabjaivá válva, némiképp tünetmentesekké válhatunk. De ennek az ára, a gyógyszer függőség és a lassú elbutulás! Mert sajnos a gyógyszerek bizonyos dolgokban segítségünkre vannak, de a vámot, bizony beszedik tőlünk.
Persze kicsit most az jön le, hogy ne küzdjünk mert apró a remény a győzelemre, és szépen engedjük a sorsot repítsen oda ahová ő akar. Nem tagadom, olykor rajtam is úrrá lesz a feladás érzete és messze nem látom e átokverte tengeren a partot, pedig már se erőm se időm, a cápák már körülöttem úszkálnak.
De e nagyfokú beletörődés ellenére is azt mondom, próbáljunk felfelé szaladni a lefelé igyekvő mozgólépcsőn, mert ha meg sem kíséreljük a győzelmünkért való küzdelmet, akkor már eleve halottak vagyunk! Viszont nem azért kaptuk az életünk, hogy ne éljünk vele ha adódik még ha egy kicsi, de akkor is pislákoló lehetőség. Mert ráérünk akkor beletörődni a sors fintora kreálta kínba, mikor már minden ajtón bekopogva, csak elutasítást kaptunk. Addig viszont ha harc, hát legyen harc...
CSÚCS
Imádkozunk, az elménkkel társalgunk és nagyon reméljük, hogy túlélők vagyunk. De vajon az milyen élet ha semmit nem tudsz csinálni, ha a sok gyógyszer blokkolja az agyad kreativitását???
Hát ez nem élet, csak keserű lét, és csak árnyékként, lidércként lebegünk, a kutyát sem érdekli vergődésünk.
Élnénk, ám ahogy farkasszemet nézünk, olykor naponta a szörnyű lidérccel, az alattomos pánikkórral, rájövünk csak játékok vagyunk és mindegy isten vagy ördög szórakozik létünkkel a kilátásaink .urvára reménytelenek.
Töprenghetünk, és erőt meríthetünk mások sikereiből, de tudomásul kell venni, mert egyesek feljutottak a holdra, az nem azt jelenti, hogy mi is fel fogunk. Sőt csak az világos, hogy ha nem lenne nyugtató, több mint valószínű elvéreztünk volna e küzdelmes háború alatt.
De tényleg nincs ok panaszra, mert mikor elérjük azt a leépülési szintet amit lát az ember az ideg gondozóban, már nem fogunk semmin aggódni. Már nem fogunk semmitől félni, mert már teljesen elveszítjük emberi létünk és kontrollunk életünk felet.
NEM!!!
Megvallom, még nem gondolkodtam el igazán, hogy mi lesz 10 év múlva. Ha mázli, becsapódik egy meteor és pontot tesz az összes i tetejére. Persze ebben reménykedni olyan, mint a gyógyszerre bízni a gyógyulást.
Mert nem tagadom, sok területen nagyszerű eredményeket ért el a mai orvoslás, ám ismerjük el a pszichével nem igazán boldogul. Személy szerint a legjobb terápia a gyógyszer + pszichológus, de sajnos ez egy átlag embernek kivitelezhetetlen. Hiszen a tb 15 alkalmat finanszíroz, viszont 1112 alkalom kellene.
Igaz, itt hiába okolnám a tb vagy az államot, változás attól még nem állna be, s ha nincs változás a kilátások elégé homályosak maradnak.
De öröm a bánat mellet, bár ez jobb lenne ha nem így lenne, de lassan a pánikzavar és a hasonló problémák népbetegséggé válnak. A mostani tendencia, legalább is nagy ez irányba mutat. S talán, ha átlépjük azt a kritikus pontot, megeshet változik a finanszírozási rendszer.
Nem valami vigasztaló, de legyünk őszinték, bérből és fizetésből élő ember nem tud egy minimum 7eft-vel kezdődő kezelést kinyögni. Már csak azért is mert ezt hetente többször és több évig kellene csinálni, erre meg a magyar bérek messze nem megfelelőek.
Szóval marad a remény, hogy beleesünk a 20-23%-os gyógyulási eredménybe, és itt azok is hozzátartoznak akik kibírják nyögni a szakemberek, kezelésének árát, vagy bízunk magunkba, hogy valahogy elvergődünk a harang kondulásáig.
----------------------------------------------------------------------------------
HIÁBA!
Telnek az évek és azt vesszük észre, csökken a gyógyszermennyiség. Hű, ez király, már is elkönyveltük, na ugye meggyógyultunk!
Nos itt van egy kicsi buktató, mert miközben azt képzeljük jó úton haladunk, ha visszapillantunk rá kell ébrednünk, messze nem haladunk sehová! Kicsit ellentmondás?
Nem az, hiszen attól, hogy bogyókat nem kell oly ütembe nyeldesnünk, még nem vagyunk egészségesek. Mert mi is történt(?) van egy zsák problémánk amelyekkel nem merünk szembenézni és esetenként az idő megold néhányat. Ez nem a mi sikerünk, az élet hozta, a véletlen következményei.
Persze attól nekünk könnyebb és valóba csökken a gyógyszerigényünk, ám a gondok megmaradtak, majd jönnek más formába.
Mert mi is a valódi bibi(?) az hogy nem tudunk szembenézni e rohanó és rothadó világ egyre több kihívásával, és a rendszer összeomlik. De amíg nem tudjuk életünk akadályait kellő rugalmassággal kezelni, és még szembenézni sem, nem tartunk sehol, ugyanúgy betegek vagyunk.
Ugye a leggyakoribb tudatos vagy tudatalatti hozzáállás az hogy az időre bízzuk a dolgok helyrehozatalát. Ám ez nem megoldás, csak a betegség elodázása. Mert el kell ismerni, itt nincs csoda. Két hozzáállás létezik, az egyik a kivárás, ami annyit tesz megpróbálunk hozzáidomulni a betegséghez, és így vagy úgy elvegetálni. De ez valóban csak vegetálás, és a baj akár a tudathasadásig is fokozódhat, és ez messze nem vicc!
A másik út a küzdelem útja, és egyáltalán nem könnyű, s bár nincs garancia a gyógyulásra, ám még is igyekszünk és mindent megteszünk e nyavalya ellenében. S talán ki tudunk lépni a napvilágra, és tudunk boldog és szabad embernek lenni.
2013-VIII-09
----------------------------------------------------------------------------------
CSODÁK, AMIK NINCSENEK!
Az ember reménykedik, elképzeli, hogy legyőzte vagy hamarost legyőzi a pánikbetegséget. Ez illúzió, sajnos e kórság minden tettünkben megnyilvánul és minden helyzetben kapaszkodót keres, hogy örök útitársunk maradhasson.
Az egyik legrosszabb, mikor ha kudarc ér, egyszerűen a semmiből törve elő, akár hetekre a padlóra küldhet. Persze a gyógyszerek ideig-óráig mindig felülkerekednek a tüneteket és mi ilyenkor optimistán mosolygunk ki a fejünkből. Mosolygunk, hogy azt követőn a nyugtatót és a vérnyomáscsökkentőt vagy a pulzust fékező tablettákért nyulunk. S ez nem függőség, mert a magas vérnyomás a túlvilágra is repíthet és még ez a jobbik variáns.
Nem mondom, hogy nincs kiút, de ehhez egy igazán odafigyelő orvos vagy egy valóban szerető társ szükséges. Mert tény, az erő bennünk van, de ezt csak valami empatikus dolog tudja előhozni.
Hűm, van kik letették a gyógyszert és túllépve a pszichikus elvonási tüneteket, melyek felérnek egy állandósuló pánikrohammal, sikeres, új életbe tudnak kezdeni. Van ki mosolyog és felülkerekedett e belső bestia felett. Ám akad ki ugyan gyógyszermentes de színtelen, érzelemszegény és bár nincs tünete és nincs gyógyszer rabsága, még is ha ránézel azt szűröd le, orvosra van szüksége.
Tehát ha létezik is csoda, az valóban csodaszámba megy, hiszen az orvosi segítséggel is csak elenyésző azoknak a száma valóba túlléptek a sötét belső káoszvilágon.
2013-10-11
-----------------------------------------------------------------------------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése